Berkesi Zsuzsa: Jó leszek

A Joshua Könyvek gondozásában hamarosan megjelenik Berkesi Zsuzsa Jó leszek című könyve. A regény egy kamaszlány történetén keresztül a gyerekekkel szemben elkövetett szexuális abúzussal foglalkozik.

A szerző az előző, hasonló témájú, önéletrajzi indíttatású könyvét, a Bűn vagy bűnhődést még Anoni Mara írói álnéven írta, majd a könyv megjelenése után létrehozta az Anoni Mara Társaságot, illetve annak honlapját, a www.beszeljrola.hu-t, ahol a hasonló traumát elszenvedett emberek mondhatják el saját történetüket, elősegítve önmaguk és sorstársaik gyógyulását.

Berkesi Zsuzsa Jó leszek című új könyvét már a saját nevén írta, ezzel is folytatva fontos, segítő munkáját a trauma feldolgozásában, a nem érintettek számára is érthetővé téve a gyermekkori szexuális bántalmazás pszichológiai hátterét, segít megérteni, hogy min mennek keresztül az áldozatok. A regény két főszereplője egy tizenöt éves lány, akit a saját apja abuzál, illetve egy harmincöt éves nő, akit egykor az unokatestvére bántalmazott.

A téma folyamatos aktualitása miatt különösen fontos, hogy a regény minél több emberhez eljusson – az áldozatoknak tudniuk kell: nincsenek egyedül; a kívülállóknak pedig azt kell tudniuk, hogy mennyire nehéz egy ilyen helyzetből szabadulni.

"Megint csak olyan éjszaka volt, mint a többi. Nem tudott aludni. Kiskora óta kísértette ez, próbált lámpával aludni, kis és nagy lámpával, a redőnyt lehúzva teljes sötétségben – de nem ment. Amikor kicsi volt, anyu néha odaült mellé – amikor nem volt délutános, mert olyankor későn végzett –, és olvasott mellette, amíg el nem aludt. Azok voltak az utolsó békés éjszakái.

Éjfél körül még bőven fent volt. Egyre nehezebben bírta, egyre kevésbé nyújtottak vigaszt a könyvek, amiket legtöbbször Réka adott neki kölcsön. Ha sikerült is elaludnia, nem volt benne köszönet: jöttek a rémálmok, aztán a hajnali ébredés. A jó jegyeit leginkább ennek köszönhette; hajnali négytől a könyveibe temetkezett, bőven volt ideje mindent megtanulni. Ez legalább lefoglalta. Majdnem kitűnő volt mindig, egyedül a biológiát utálta, abból sosem kapott négyesnél jobbat.

Régen az apja bejött reggelente, hogy megnézze, miért ég nála a lámpa, de szerencsére már leszokott róla. Azt sem tudta, az anyja tudja-e, hogy alig alszik éjszakánként, sosem merte elmondani neki. Amikor délutános volt, mindig bejött hozzá tizenegy körül, amikor hazaért a munkából, ő pedig mindig úgy tett, mintha aludna. Lelógatta a kezét az ágyról, hogy anyu finoman visszarakja – imádta ezt az érzést, szerette az érintését, szerette azt is, hogy ilyenkor nem kell megszólalnia, nem kell semmit sem csinálnia, átadhatta magát a tapintás melegének. De anyu már úgy gondolta, hogy nincs szüksége erre, mert már „nagylány”. Hogy mit jelent ez a nagylány, nem tudta. Nem érezte magát nagynak, igaz, kicsinek sem – évek óta benne volt ez a kettős érzés: nem vagyok már gyerek, nem vagyok felnőtt sem, mi vagyok én tulajdonképpen?

Kicsúszott a lába alól a talaj, úgy érezte, nem bírja tovább. Tegnap próbált az anyjával beszélni – az ezredik ilyen alkalom volt már, hiszen gyötörte a titok, és nem akarta ezt a kínlódást –, de megint nem sikerült. Hogyan lehet ilyet elmondani, gyerünk, mondd már, most kell beszélni, amíg még bírsz – aztán bejött az apja, és minden szertefoszlott."