„…egyikőtök sem volt tudatában annak, hogy egyformák vagytok, szeretetre képtelenek, gyűlöletre mindig készek, te ájtatos vallási szerepeid ellenére nagyon sok embert gyűlöltél, és gyűlöltetted meg magadat velük, apu mindezt a szenvedésre ítélt zsidóság dobozába rakta, ő is gyűlölt, de nem beszélt róla soha, a felesége is gyűlölt mindenkit, aki nem értette az ő szenvedéseit, ezért nekem nem maradt más választásom, mint megvárni, amíg elapad a gyűlöletetek, mert a halál mindezt egy pillanat alatt semmissé teszi, s akkor szerethetlek benneteket mindazért, amit soha nem tudtatok adni nekem, végre büszke lehettem arra, hogy megtanultam szeretni, végre lerázhattam magamról a gyűlöletetek borzasztó és riasztó terheit, végre szabad ember lehettem, és úgy gondolhattam mindkettőtökre, mint nehéz sorsú, a küzdelmekben többnyire alulmaradó, tanácstalan, elveszett emberekre, hiszen soha, egyetlen pillanatban sem értettétek, mi és miért történik veletek, elszenvedtétek a saját életeteket, megtörtént veletek, mint ahogy én is megszülettem, minden rossz döntésetek ellenére megmaradtam, felnőttem, és a halálotok után végre otthonra leltem saját magamban.”
„…a gyűlölet helyett én jobbat akartam, mint amit magam körül láttam, a fene nagy akarásom gyakran ingerelt nevetésre sokakat, ez is fájt, de engem nem igazán érdekelt, mennyire nehéz a kedd és a szerda, én inkább arra gondoltam, hogy hol leszek húsz évvel később, azt kellett megteremtenem, hogy másutt legyek és többé ne haragudjak senkire, ha anyu szeretetét nem tudtam kikényszeríteni, maradtál te, a gyűlöletemet haraggá szelidítettem, mindenki azt hitte, hogy egy mindig dühös, harcra kész nő vagyok, mert sokszor kiabáltam, lázadtam a vélt vagy valódi igazságtalanságok ellen, azt hittem, az jó emberré tesz mások szemében, és amikor már egyikőtök sem volt köztünk többé, megértettem, hogy a legszebb örökséget hagytátok rám, az emberséget, a szeretet átadását, befogadását, egyszóval mindazt, amire ti nem voltatok képesek, s éppen ezért mindezekre nekem kellett képesnek lennem… hálás vagyok mindkettőtöknek, hiszen a legnagyobb értékeket éppen a ti képtelenségetek adta nekem… gazdag ember vagyok.”
(Részletek Ferber Katalin Életálom című könyvéből)